Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.
Ezen az éjszakán megállt az égen s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.
Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.
A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.
A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.
A Hold szilárdan állt a helyén, az ég leg magasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül.
Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.
A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.
Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.
Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése